A lét örök körforgása - hirdeti a Samsara alcíme. A körforgás pedig mindent magába ölelhet, nem kell logikát, pontos szerkezetet keresni, elég, ha van eleje, vége, és látunk Teljességet nagy t-vel, Igazságot nagy i-vel, hatalmas természetképeket, és közben magunkba nézhetünk, hogy lám-lám, milyen az ember.

 Együtt mozgó sokaság, a Föld különleges zugai, egyedi tekintetek szenzációs technikával rögzítve, öt éves munkával - mondja az előzetes. Hirdették nekünk azt is, hogy 70 mm-es filmre forgatták, saját fejlesztésű kamerával. Neves zeneszerzők kezeskedtek érte, hogy a narráció és dialógusmentes film valóban hatásos lesz. És a Samsara lehetett volna egy nagyszabású lírai dokumentumfilm a világunkról, az emberiségről, az általunk okozott meghökkentő károkról, de egyben a létezés csodájáról is. Csakhogy önmagában a 70 mm nem jelent mozifilmet.

 A cselekmény hiánya egyáltalán nem probléma, nem a történetmesélés által születik a mozi, hanem az egybe fonódó, valamilyen módon szerveződő beállítások teszik azzá. Emlékezzünk csak a Mikrokozmosz című remekműre - nincs lineáris történet, hiszen természetfilm, ám sokkal több, mint reprezentáció: ritmussal, ötletekkel, koncepcióval elkészített alkotás a rovarvilág életéről. Egy motívum, az idő múlása, vagy a zene és a képek játéka, de valami rendezi, vezérli a művet. Szép beállításokból és pár szenzációs pillanatból még nem lesz egységes élmény. Ezzel épp az egyik legnagyobb problémára utalok: Ron Fricke (Baraka) ezúttal olyan művel állt elő, melyből hiányzik a ritmus, a kohézió, a beállítások izgalmas egymásba kapaszkodása, ami másfél órára lekötné az embert. Az elején még nincs baj: van abban logika, ahogy az élettelen természettől, a kövektől eljutunk az élőig, ahogy átmegyünk a szent helyeken, vallásokon. Keret is van, igazán találó: kőre rajzoló keleti szerzetesekkel indítunk, és velük is fejezzük be. És közte? Vannak szép képek, nagyszabású felvételek, légiek és extra közeliek. De a helyszínek egy részét már láthattuk magazinokban, sőt, akár személyesen is. Mi ez, katalógus a világ különös szegleteiről? - merül fel bennünk. Aztán jönnek az emberi arcok, a fekete arcok a fehérek után, hogy legyen kontraszt, és mindenki szigorúan beállítottan néz. Néznek a fegyveres gyerekek, a táncos lányok, a kemény férfiak, a szexbabák, néznek megmerevedve a kamerába. Miért is? Mintha egy National Geographic újságot lapoznánk az év legjobb fotóival, azzal a különbséggel, hogy ezek a képek pár másodpercig "lélegeznek" is. Ráadásul hang is van, pontosabban filmzene, mert igazi "élethangokat" alig hallunk - ez is problémát okoz. Igazi csend és neszek helyett, rossz kísérő muzsikát kapunk, mely helyenként egészen előtérbe tolakodik, hatásvadász és önismétlő lesz - szinte elidegenítő hatású. Mintha egy jóga tanfolyam háttérzenéje menne másfél órán át. És tényleg, eszünkbe is juthat: most elmélkedni kéne. Ezért a lassúság, a zene monotonitása. De nem tudunk tartósan elmélkedni sem, mert egy nyugodtabb pillanat után rendre megrázó, kizökkentő képek következnek, melyek alatt inkább csodálkozunk és szörnyülködünk.

 Egymás helyén-hátán élő tyúkok egy ételgyárban, ahol futószalagon vágják le a fejüket. Disznóanya túlhizlalva fémrácsok között, moccanni sem bír, közben tucatnyi kismalac szívja belőle a tejet. Aztán jönnek a gyanútlan vásárlók a plázában, és veszik a génmanipulált, soha nem dagonyázó disznó darabjait, a napot nem látott csirke combjait. Ez nem mese: ilyen (is) a valóság. És ez elborzaszt és valóban elgondolkoztat. Ezek a furcsa, zsúfolt jelenetek igazán működnek. Vagy máskor szeméthegyeket látunk, ott élő gyerekekkel, és óriási kéményeket füsttel teli levegővel, és arra gondolunk: meddig mehet ez még? Nincs aki megállítsa a folyamatot? Mi lesz itt a Földdel, ha ilyen tömegesen élünk belőle? Mintha egy rémálmot néznénk, melynek csak rossz lehet a vége. És persze, kell a meghökkentés, a szembesítés. De kellene mellé más is. Valóban csak ennyi lenne az élet? Halmazok? Végtelen síkságok? Semmi között valami, ami ismét semmi lesz, és ez zajlik újra és újra?

 Egy ideig még úgy hisszük, igazán humánus alkotás a Samsara, mely az élet tiszteletére tanít,de ez nem egészen igaz. Spirituális élményként hirdeti magát, valójában enyhén manipulatív, nem visz közelebb az egyénhez, inkább relatívizál. Van egy nagy egész, sok arc, én - mi az hogy Én? Nagyság, fenséges sokadalom, de épp az apró szépségek, a levél erezete, a kövek mintázata érdektelen marad - pont az, ami hozzánk közelebb van. Persze, releváns szempont az is, amit az alkotók választottak, hogy úgy néznek ránk, mint a földönkívüli az űrhajóból, mindet friss szemmel és nagy távolságtartással. Ám így az egyéni sorsok csak felsejlenek, az emberi szellem háttérbe szorul. A lélekhez inkább a döbbenet jut el, és nem ébreszt empátiát a másik, idegen Én iránt.

 Néha olyan, mint egy meditáció, elgondolkoztat, máskor viszont untat, aztán elkápráztat, megdöbbent. De nem áll össze, nincs igazi ereje, inkább furcsa mutatvány - ha mozifilmként nézzük. Ám ha csak a látványra figyelünk: technikailag szenzációs és gyönyörű képeket kapunk, abban nincs hiány. Operatőröknek és fotósoknak épp ezért feltétlen ajánlott, és azoknak is, akik megelégszenek nagyszerű felvételek halmazával, és félre tudják tenni a játékfilmes elvárásaikat. Úgy még lehet, kapnak is valamit útravalónak.

AZ ÉV 10 LEGJOBB FILMJE

http://www.imdb.com/list/Ya0Lxxj6x0Y/

blzs's videos on Dailymotion 

Új film, dokumentumfilm, két részben, 34 perc.

Temetjük a magyar filmet? Nem lehet idén filmet csinálni? Dehogynem lehet. Ha valaki nagyon szeretne valamit, ha eltökélt, ha tudja, mit akar, akkor lehet. Ha valaki olyat szeretne, ami nem csak a barátainak, nem csak szakmatársainak szól, hanem Nekünk is, akkor lehet. Csak átkozottul nehéz, hiszen mennyivel könnyebb, ha az ember alá rakják a luxuskocsit, és csak inteni kel a sofőrnek, mint megtolni a nehezen beinduló, régi tragacsot. Az Üvegtigris harmadik része remek példa erre, és egyben jól mutatja, mi az, amit jól csinálunk közönségfilmben, és mi az, ami még mindig amatőr és idegesítő.

A cselekményről nem érdemes sokat beszélni. Üvegtigrist nézünk: ez talán el is mond mindent. De ez esetben egy kicsit rafináltabb a dolog, ugyanis Lali, a büfés, először hagyja ott a megszokott környezetét, és indul neki egy „különleges” kalandnak. Természetesen ebben nagy szerepet játszik egy nő, egy igencsak szemrevaló cicababa. Persze, a magszokott baráti kör ezt nem nézi tétlenül, így Lali után erednek. És ehhez társul egy kis rendőrségi ügy is, meg félreértések, meg kis műfaji játék, vagyis mindaz, ami egy szórakoztató, őrült közönségfilmhez kell. Ám a sikerhez igazából ez még nem elég. Kell a profizmus, a szakmai felkészültség, az igényesség. Az Üvegtigris 3-ban mindez megvan, csak nem olyan szinten, ahogy azt elvárnánk.

A film egész középszerűen és amatőr módon kezdődik. Nincs erős ritmus, nincs erős főcím (ami a Valami Amerika 2-ben megvolt). A képek, melyekkel elkezdenek mesélni, olyanok, mintha egy aktuális reklámfilmből kölcsönözték volna. Csupa rutinszerű beállítás, melyen érződik, hogy nem képekben gondolkodtak az alkotók, hanem inkább csak poénokban meg helyzetekben. Mindjárt az első percekben visszakapjuk a megszokott figurákat. Tipikus szituációk jönnek elő, egy kicsit felturbózva, de valahogy nem igazán működnek a poénok, kicsit fárasztóak. Ne ijedjünk meg: az első húsz perc után beindul a film, mintha egy „Valami Amerikásított” Üvegtigrist látnánk. Ugyanis a jellegzetes epizódok helyett történetet kapunk, cselekményt, mely közben nem vész el a sajátos hangulat sem.

A forgatókönyv egész tisztességes lett, messze nem tökéletes, de legalább érezni, hogy nem csak improvizációkból áll a film. Sőt: vannak fordulatok, ha nem is komolyak, és vannak meglepetések, ha nem is döbbenetesek. Ami pedig a legfontosabb: érezni, hogy a közönségnek, a moziba járóknak készítették. Vagyis nem csak egymást szerették volna nevettetni, hanem a kedvünkben akartak járni. Ez nem minden helyzetben sült el jól, a „mi kell a népnek” elv néha túlzott módon érvényesül. Az, ha vannak szép nők egy filmben, örömteli. Az, ha egy kicsit szegényesebb öltözetben vannak, teljesen elfogadható… De ha szegény magyar férfiakat azzal borzasztják, hogy egy fiatal modell fehérneműben pózol hosszú időn keresztül a szerencsétlen Lalinak, aki bárhogy igyekezik, nem partnere a lánynak, de közben kigúvadt szemekkel nézi, ahogy lassan lehajol… Ez egy idő után sok, idegesítő, olyan olcsó. Ez a középszerűség sajnos többször jellemző a filmre. Az érthető, hogy nem elsősorban filozófusoknak készült, a nép egyszerű gyermekére is gondoltak, azért egy bizonyos szintnél megállhattak volna. Szerencsére elsősorban nem a pisi-kaki viccek a jellemzőek, hanem az ötletek, a szituációk, a mulatságos párbeszédek. Végre nem csak káromkodásokkal építik fel a humort, inkább úgy érezhetjük, mintha a Beugró című műsort lopták volna bele, és ez nem véletlen, hiszen Rudolf Péter ott is, itt is meghatározó karakter.  Játéka „Beugrós”, de természetes és következetes. Talán ebben a filmben állt leginkább helyt színészként és rendezőként is, és kerül legközelebb hozzánk. A többi színész jól hozza a megszokott figurákat, de többségük nem alakít nagyot. Kiemelhető Gáspár Sándor Rókája, aki az elején kicsit erőltetett, de aztán az egyik legemlékezetesebb karakter lesz, ügyetlenkedéseivel az egyik legfőbb humorforrás. A másik Horváth Lajos Ottó által alakított Sanyi, aki ebben a filmben a legerősebb és legbolondabb. Remek szituációkat írtak neki, és csak néha fárasztó az idiotizmusa. És persze, jönnek az új szereplők, mindenek előtt a nők. Szemrevalóak, és a lehető legjobbkor tűnnek fel. Nem épp finom hölgyek, valahogy ők sem teljesen normálisak, de abszolút jót tesznek a filmnek, sok nevettető helyzettel ajándékoznak meg minket. Meg kell említeni a modellt alakító Szabó Erikát, aki egyszerre taszító és vonzó, és tökéletesen testesíti meg az önző, üres libát. Férfi téren Kamarás Iván az új jövevény, aki ugyan nem nagy színész, de egész hiteles bunkó milliomosként.

A zenei aláfestés szintén nagy pozitívum, nem erőltetett, és ügyesen teremt hangulatot, sőt, sokszor különböző műfajokat idéz meg. Viszont technikailag megint csak gyenge a hangzó világ. Egyszerűen nem tiszták a dialógusok, nincs az a „mozis” hangulat, nincs csilingelés. Ugyanez igaz sajnos a képi világ nagy részére is: se nem elég hétköznapi (mint mondjuk a Macska-jajban), se nem elég kifinomult (mint Woody Allen vígjátékaiban). Úgy látszik, a lényeg csak az volt, hogy „felvegyék” a jeleneteket, a stílus és a szellemi erőfeszítés valahogy háttérbe szorult. Mintha nekünk ez is elég lenne. A díszletek és a berendezések viszont hibátlanok.

Bár a film befejezése legalább annyira színtelen, mint a kezdése, mégis jókedvűen állunk fel. Bármennyire is ingadozik az középszerűség és az őrült szórakozás között, mégiscsak felvidít és megnevettet, olykor egész önfeledten is hahotázunk. És nem érezzük kényelmetlenül magunkat. Mert szerethetők a figurák, és van lelke a filmnek. Nem egy univerzálisan ajánlott alkotás, de akik eddig szívesen nevettek a bandán, mindenképp nézzék meg, és talán azok sem fognak szenvedni, akik eddig nem rajongtak az Üvegtigris világáért. Viszont egy dolgot még meg kell tanulnunk: nagybetűs Mozit csinálni. Lehet, hogy akkor nem arról szólna a fáma, hogy nincs nézője a magyar filmnek…

Harry Potter és a Halál ereklyéi I. rész

Kezdjük azzal, hogy elnézést kérek.

A Harry Potter-film létező jelenség, olyan, mint a Twilight vagy a Gyűrűk Ura (itt nem a színvonalra kell gondolni), amit nem lehet egyszerűen fantasynek vagy kalandfilmnek, esetleg horrornak titulálni. Hogy miért is kell elnézést kérnem? Mert a Harry Potter-filmekről kétféleképpen lehet gondolkodni. Lehet úgy, hogy egész más korosztályba tartozunk, mint a főszereplők, így kívülállóként, racionálisan vizsgálhatjuk, szigorúan filmes nézőpontból. Vagy lehet úgy, hogy közünk van a könyvekhez, közel egykorúak vagyunk a főhősökkel, és élményekre éhesen nyitjuk ki szemünket és fülünket. Jelen esetre a második állítás igaz, így – bár eddig tartózkodtam tőle – személyesebb jellegű írásba kezdek. Fogadjuk hát el az egyes szám első személyt, hogy a filmes szempontokra is figyelve megpróbáljak képet festeni arról, milyen lett az új rész. Hogy miért?

Egykorú vagyok a színészekkel, egykorú voltam a karakterekkel, ahogy a könyveket olvastam. A Harry Potter a kamaszkorom része volt, végigkísért, hiába nőttem és változtam, szinte kivétel nélkül élményt jelentettek, a filmek is. Akkor, amikor megnéztem őket. Majd pár évvel később rájöttem, milyen egyszerűek, gyermetegek, hogy csak egy bizonyos korig van hatásuk. Viszont a harmadik (Aszkabani fogoly) és negyedik (Tűz serlege) jó pár évvel később is élvezetes maradt, mert ezek nem csak képeskönyvek, hanem igazi filmek ritmussal, stílussal, és ami a legfontosabb: átadtak egy olyan hangulatot, amibe bele tudtam takarózni. Megmutatták a szereplőket kamaszokként, ahogy szerelmesek lesznek, veszekednek, sírnak…

Megelőlegezem: ezúttal sem sikerült felülmúlni ezt a két részt. Viszont a Halál ereklyéiben először érezhetjük úgy, hogy teljesebb és mélyebb élményben van részünk, mint bármelyik film esetében. Kivételesen két darabra bontották a könyvet, ami a film láttán nem olcsó üzleti fogás lett, hanem indokolt megoldás. Így derült ki a legtisztábban, mit művelt David Yeats rendező a sorozattal, mihez ért, és mihez nem.

 Harry, Ron és Hermione az ősz kezdetével nem mennek vissza az iskolába. Ugyanis az előző év végén meghal Dombledore, minden idők legnagyobb varázslója, az iskola igazgatója. Halála előtt még bevonta Harryt egy fontos küldetésbe. Horcruxokat kell megtalálnia és megsemmisítenie. A Horcruxok pedig különböző tárgyak, különlegességük, hogy a Sötét Nagyúr, Voldemort lelkét több részre darabolta, és ezekbe rejtette el őket. Harry tanácstalanul keresi a meghatározatlan külsejű tárgyakat, távol kerülve ezzel szerelmétől, Ginnytől. Közben Ron és Hermione kapcsolata egyre feszültebbé válik. Ráadásul egyre többen vadásznak a három fiatalra, köztük maga Voldemort – hús-vér kiadásában.  

Amit igazán szeretnék, az az, hogy Harry Ron és Hermione mellett érezzem magam. Társukká akarok válni, vagy jelen lenni valamelyikük helyett. Szeretném a saját érzéseimet viszont látni, akár a szerelemben, akár a veszekedésben vagy a fájdalomban. Nem túlzás azt állítani, hogy nagyon sokan ezt várjuk, és a látványon túl erre vagyunk a legjobban kiéhezve. És magam sem mertem elhinni, de az új részbe is sikerült belehelyezkednem, ha nem is olyan erősen, mint régebben: vitt magával a film. De az élmény messze nem volt tökéletes. Több olyan rész volt, ahol megszűnt a hatás, és ellenérzéseket váltott ki a film. Nem az volt a gond, hogy nem betűről betűre követte az olvasottakat, hanem a könyv szellemisége, a lényeges elemek torzultak el. Ez pedig elsősorban a forgatókönyvíró, Steve Kloves gyenge teljesítményének köszönhető. Túlzottan hosszú lett a záró rész első fele, valamiből többet, valamiből kevesebbet vártam volna. Itt-ott gyermeteg mondatok, klisék hangzanak el, olyanok, amiket Rowling soha nem írt volna le ilyen direkten. Máskor meg úgy tesz, mintha nem olvasta volna a sorozat végét, vagy egyszerűen minket néz ilyen naivnak, mert zavaróan belenyúlt az érzelmi szálba. Harry és Ginny kapcsolatát szinte nem is látjuk, talán azért, mert amit látunk, az egyszerűen hamis: Bonnie Wright egyáltalán nem felel meg Ginny karakterének, és nem partnere Daniel Radcliffe-nek. És ha már vele nem lehet romantikázni, akkor ki más jöhet, mint Emma Watson. De a probléma az, hogy a film legromantikusabb jelenete pont Watson és Radcliffe, azaz Hermione és Harry között zajlik, holott az előző filmek, könyvek alapján tudható, hogy kettőjük közt csak barátság van. Persze, a jelenet felfogható ártatlan felvidításnak, de egyrészt félreérthetően játsszák el, másrészt egyértelműen látszik: a kémia sokkal inkább működik Radcliffe és Watson, mint Rupert Grint (Ron) és a hölgyemény között. A Ron – Hermione viszony szerencsére szintén súlyt kap: végre látjuk igazából összeveszni őket, és ahogy aztán kerülgetik egymást (ami különben az összes könyv alapeleme volt). Talán a film legjobban sikerült részeit közös jeleneteiktől kapjuk. És igen, vannak remekül sikerült jelenetek is, sőt, ezek vannak túlsúlyban. Ugyanis az eddigi legkomolyabb adaptációt tekinthetjük meg, ezért olyan bosszantó egy-egy ízléstelen, patetikus, vagy elnagyolt részlet.   

A kamasz színészek eddigi legjobb alakításukat nyújtják, s bár nem tökéletesek, végre igazi érzelmeket is látunk az arcukon. Daniel Radcliffe nem sok mélységgel játszik, de már megszoktuk kétdimenziós Harry Potternek, így nem is okoz csalódást. Rupert Grint pedig kevésbé tűnik infantilisnek, mint a korábbi részekben, viszont a legnagyobb meglepetés Emma Watson. Leginkább azért, mert megszűnik az eddigi Hermione lenni, és bájos kamaszlányként van jelen. Külön tanulmány lehetne, hogyan öltöztették a lehető legcsinosabbra, hogyan lett igazi szerethető hölgyecske az okoskodó szemöldökhúzogatóból. Épp emiatt többet látunk Emma Watsonból, mint könyvbeli karakteréből, és ezért kívánkozik inkább a Harryt játszó színész, mint a jóval szerencsétlenebb külsejű Ron mellé. De úgy látszik, ez kellet ahhoz, hogy ne akadjunk ki, valahányszor magára erőlteti a stréber szerepet – jobban járunk, ha magát adja. Ezzel el is jutottunk David Yates rendezőig. Ugyanis kiderül, hogy egyes jeleneteket remekül old meg, de nem érzi az Egészet. Hangulatot megfelelően teremt, elegánsan és meggyőzően mesél, és ügyesen vezeti a színészeit. De megállapíthatjuk, hogy nincsen stílusa, nincs semmilyen egyéni vonása, igazi tévéfilmes iparos. Csak a felszínt filmezi, és ez leginkább a közepes gyerekszínészek miatt van, akikből így is többet hoz ki, mint bármelyik rendező előtte. A film komolysága leginkább a többi alkotó kiváló munkájának köszönhető. Kiemelhető Alexandre Desplat zeneszerző, aki nem alkot jellegzetes dallamokat, de más dimenzióba helyezi a filmet, mint elődei: drámai hangnemet ad neki. A látvány az eddigi legszebb, legigényesebb. A technikusok és az operatőr nyomasztó képi világot teremtenek, tág terekkel: ők értették meg legjobban a könyv hangulatát.

Végül nem hagyhatok szó nélkül két mellékesnek tűnő szempontot. Ritkán mondok ilyet, de ez esetben hiba volt szinkronizálni a filmet. Egyszerűen kabaréba illő, ahogy a fiatal színészek minden igyekezetét szinte megsemmisítik a magyar hangjaik. Felnőtt és kamasz téren is teljes kudarc a magyar verzió, mintha erőszakkal rugdosták volna vissza a filmet az általános iskolás szintre. Ha valaki élvezni szeretné, messze kerülje el az infantilis magyar kiadást. Ide tartozik a korhatár is. A 12-es besorolás abszolút tévedés. A filmen nincs keresnivalója 15 évnél fiatalabbaknak, és a célközönsége igazából 16 évtől mondható: komorságból és horrorból nem spóroltak, végre. De a magyar szinkron teszi a dolgát: helyenként úgy érezzük, hogy gyerekfilmet látunk. Nehéz lenne megmagyarázni, de ami magyarul patetikus, az az eredetiben legfeljebb átlagos.

Igen, sikerült megint beletakaróznom a Potter-világba, és önálló filmként is megállja a helyét ez a félbeszakadt darab, de egy valami végérvényesen kiderült. Hogy a Harry Potter-film külön műfaj lett. A „majdnem sikerült, de valami hiányzott” filmeké. Így, ha egy alkotás tetszett, de nem vagyunk teljesen elégedettek, mondhatjuk azt is: olyan volt, mint egy Harry Potter. Helyenként bosszantó, de valami csoda folytán mégis jó.

Szövényi-Lux Balázs

Egy kockafejű, antiszociális fiatal megalkotta a Facebookot. Korunk egyik legtehetségesebb rendezője filmet készített róla. Ünnep ez?

Szeretnénk széles mosollyal felállni. Szeretnénk nagyokat pislogni, ahogy egyszerre eltűnik a kép, körbenézni, megtalálni a másik tekintetét, és megilletődöttséget látni. De hát film egy közösségi oldal létrejöttéről? Film arról, hogyan lett gazdag egy magába forduló, nehezen elviselhető fiatal, aki valójában nem különösebben érdekes személyiség?  Nézni két órán át, ahogy megírnak egy programot, ahogy pereskednek a magasztos ötlet szellemi tulajdonáról? Mintha egy elnyújtott propagandafilmről beszélnénk, pedig ez koránt sem igaz. Ugyanis szerepel egy ember a stáblistán, aki hozta az egyéniségét, aki filmet készített a semmiből. Úgy hívják: David Fincher.

Ne legyünk álszentek: a film témája abszolút aktuális, mindennapi jelenség, korunk egyik jellegzetessége. Vagyis olyan, amiről beszélni kell, amivel nem csak a szociológusoknak és médiakutatóknak kell foglalkozniuk. A filmes is feladatának kapta, hogy képet fessen a koráról, hogy reflektáljon jelenségekre, felhívja a figyelmet rájuk. Ezért volt indokolt a „Facebook-film” elkészítése. De nem fajulhat tanmesévé, nem lehet puszta technikai értekezés, nem lehet egy olcsó reklám. Sőt: mézes-mázas sikertörténet sem, mert akkor már nem vennénk komolyan. A film készítői pedig mindent komolyan vettek. Nagyon megpróbálták. Sikerült?

Napjaink egyik legellentmondásosabb filmje lett A közösségi háló. Egyik pillanatban még olyan jelenetet látunk, amely után egy színházban tapsban törnénk ki, majd észre sem vesszük, és nem merjük elhinni, hogy lankad a figyelmünk, elkalandozunk. Egy ideig abszolút zsenialitás, filmes mestermű, majd szürkeség, érdektelenég, személytelenség. Pedig önmagában szinte minden elem tökéletes. Nagyon erős a képi világ. Nincs csak úgy odahányt beállítás, mindig van egy erős tónus, egy uralkodó színvilág, mely által egy egyszerű beszélgetés is vonzó, megragadó tud lenni. Félelmetes ritmust diktálnak a vágások, a sok statikus képből nyüzsgő és mozgó világot állítanak össze, tökéletes arányérzékkel mesélik el a történetet. A zene egész egyszerűen hipnotikusan tartja fenn a feszültséget, szinte folyamatosan szól, és szintetizátoros stílussal eggyé válik a mesterséges képi világgal. A képek, hangok, vágások tökéletes atmoszférát teremtenek. Ez pedig végül Fincher látásmódjának és mindig újszerű stílusának köszönhető. Rendezőként abszolút helyt állt, munkáját csak dicséret illeti. Remekül vezette szereplőit, hajtotta a cselekményt, vagyis mindent bevetett, hogy egy halott anyagnak életet adjon (hogy miért halott, arról később). Néha egy-egy jelenet önálló rövidfilmként is működhetne, talán legnagyobb húzása egy egyszerű evezős verseny klipszerű, már-már művészi bemutatása. Az ehhez hasonló jeleneteknél szinte beleolvadunk a székünkbe, de hogy végül nem kiabálunk díjeső után, arról nem ő, és nem is színészei tehettek.

Jesse Eisenberg tökéletesen játszik, teljesen eggyé válik a szerepével, eszünkbe se jutnak a régebbi vígjátékszerepei. Gyakorlatilag nem érezni erőlködést, vagy a bizonyításvágyat, természetesen testesít meg egy különösebben nem izgalmas karaktert, és épp ez által válik hitelessé. A filmben a nők inkább csak közvetetten fontosak, hiszen végig ők állnak a férfiak motivációi mögött – ahogy különben az éltben is. Így is emlékezetes Rooney Mara rövid felbukkanása: őszinte, hétköznapi, megfogható: diáklány. De dicsérhetnénk tovább minden színészt, aki csak szöveget kapott, például Justin Timberlake-et, aki egész meglepő színvonalon játszik, de minden mellékszereplő tökéletesen oldja meg feladatát.

Hogy végül mégsem lett egy 21. századi Holt költők társasága (aminek különben lennie kellett volna), az a forgatókönyvíró hibája. Aaron Sorkin írása olyan, mintha egy újságot kellene végigolvasnunk két órán keresztül. Hiába jók a párbeszédek, életszerűek, hiába nincsenek túlzások vagy nyálas tanulságok: nem működik egyben. Túl hideg, túl statikus. Nincs igazi dráma, nincs igazi érzelmi vonal, hiányoznak a mélyebb, csendes részletek. Ráadásul a vége kusza és szerencsétlen, nem jut semmilyen tetőpontra. Ha nincs minden más olyan magas szinten, akkor most egy kifejezetten fárasztó filmet látnánk, aminek tartalmát érdekesebb lett volna elolvasni a Wikipédián.

Mégis, érdemes megnézni A közösségi hálót. A filmes ünnep ezúttal elmarad, de a mi világunkat ábrázolja, ismerős problémákról szól. Nem egyszer magunkra ismerhetünk, ahogy a hétköznapi élettől eltávolodva beleveszünk ennek a csalóka oldal „közösségi” életébe. És a film vége, az utolsó jelenet pedig mindent elmond, amit a 21. században felnövő kamaszok éreznek. Hogy egyedül vagyunk. És nagyon, nagyon vágyunk az elismerésre, és ami a legfontosabb: igazi, lélegző és érző társa. És ez mindenek ellenére mosolyt csal az arcunkra. Ezért mégis úgy állunk fel: jó volt.

DRÁGA ILLA!

Rövidfilm, a 17. Országos Diákfimszemlén Fődíjat nyert a Fiatal Filmes kategóriában. Elvileg nézhető... Érdemes teljes képernyőre tenni!

Érdemes megnézni. Talán kicsit túl van értékelve, de szép és abszolút értékes film. Íme, kedvcsináló:

Szeretjük még mindig a jó öreg zsánerfilmeket?

Ha valaki a második kerületben nőtt fel, és elmegy egy filmre, ahol a Moszkva téren robbantanak a terroristák, ahol a Mammutban történik a túszdráma, ahol a Margit körúton cikáznak a kocsik a villamosok között, akkor azt mondja majd: igen! De ha valaki nem ismeri a második kerületet, még csak nem is budapesti lakos, vagy netán külföldi, annyit mond: és akkor mi van? Azoknak csupán Egy tér a sok közül, Egy bevásárlóközpont, Egy utca, ahol az aktuális cselekmény helyet kap. Mondhatjuk úgy is: egy különösebben nem érdekes díszlet, amely csak akkor lesz emlékezetes, ha a karakterek, a szituációk azzá teszik. Így a világ bármely pontján élő embernek csak akkor lesz élmény Ben Affleck második rendezése, ha be tudja vonni azokat is, akik nem Bostonban élnek, esetleg nem ismerik a szokásait, vagy netán nem is amerikai lakosok. Ezért kell óvatosan bánni a tengerentúli dicséretekkel: a Tolvajok városa tipikus amerikai „bandafilm”, tele klisével és ismerős arccal. Érdekes ez?

Boston a bűn fellegvára – hirdeti a film eleji felirat. Itt tevékenykedik aktívan egy csapat, mely munkakörébe tartozik minden olyan hely, ahol tisztességes mennyiségű pénz rejtőzik. Különböző groteszk álarcokat öltenek, tetszetős fegyvereket ragadnak, és stílusosan kirabolnak egy pénzzel teli helységet, aztán a mindennapi fenegyerekek álarca mögé bújva unatkoznak szabadidejükben. Egyik akciójuk során elvisznek túszul egy bankban dolgozó, nagyon is csinos nőt, akit aztán sértetlenül elengednek. Csakhogy a nő jogosítványa náluk marad, amit „érdemes” visszaadni a gazdájának. A banda vezére, a mindig hódító Ben Affleck magára vállalja a feladatot. Természetesen nem egyszeri találkozásról lesz szó. Természetesen van igény az újrakezdésre. Természetesen áll valaki a banda fölött, van a pakliban egy nagy hal. Természetesen jön egy szimpatikus nyomozó, akit nem lehet szimplán félresöpörni. Ismerős, ugye?

Nagyon is az, hiszen ha láttunk pár Scorsese filmet, akkor pontosan tudjuk, miről van szó, a rendezőóriás épp hasonló témákat aknázott ki – zseniálisan. A Tolvajok városa nézése közben rendre eszünkbe is juthat több filmje, mint a Nagymenők, vagy a Tégla. Ezen, a „már láttam valahol” érzésen kívül viszont más nem jut eszünkbe, ugyanis az első akciótól az utolsóig leköt a film, kikapcsol, szórakoztat. A karakterek nem eredetiek, olyanok, mint a régi ismerősök, és épp ezért nem esik nehezünkre izgulni értük, együtt érezni velük. Nagy színészi alakítást ne várjunk, ugyanis se nagy szerep, se nagy színész nincs a filmben. Profi iparosok meg karakterszínészek vannak, akik ügyesen bújnak bele a szerepeikbe. Ben Affleck hiteles szerethető rosszfiúként: ő tipikusan az a kellemes arc, aki nem mutat se sokat, se keveset, így nem tudjuk nem szeretni. Sokkal erősebb nála Jeremy Renner szuggesztív stílusával, az egyik bandatag szerepében, aki már ránézésre is bunkó, bűnöző alak. Ő hitelesíti mindazt, amit a film folyamán látunk, mellette még Affleck is rosszfiúnak néz ki. A női vonalat Rebecca Hall próbálja életben tartani, és ahogy azt tőle megszokhattuk, sikeresen oldja meg a szerepét, de nem mutat többet a kötelezőnél. Valahogy ezért is illik Affleck mellé: egyik sem játssza le a másikat a vászonról, de profi módra csalják elő belőlünk az érzelmeket. Mert bármennyire is egyszerű a történet, kiszámíthatóak a fordulatok, mégis tetszik mindaz, amit látunk.

Az akciójelenetek igazán feszültek és élvezetesek lettek, olyan tipikus „száguldozós” érzésünk lesz, mint a régi nagy leszámolós jeleneteknél. Bezárva egy garázsba, két oldalról hemzsegő kommandóssal… ezek azok a helyzetek, amik láttán mindig képesek vagyunk szorítani annak, aki az egérlyukba kerül. Vagy amikor rendőrautók elől menekül nagy forgalomba a banda, szűk utcákban hajtanak nagy sebességgel, hogy aztán hírtelen eléjük vágjon egy másik kocsi… Ez igen, vágjuk rá közben, még akkor is, ha számunkra az csak Egy utca a sok közül, Egy park, Egy híd. És megmarad a lelkesedésünk, még akkor is, ha hatalmas csavar nincs a történetben, de mindaz, amit látunk, hihető. Mert jó ritmusban zajlik, jó szövegekkel, néhol érzelgős, néhol keménykedő részekkel, úgy, hogy soha ne kelljen megerőltetni magunkat.

Ben Affleck nem nagy rendező, mert nincs egyáltalán stílusa. Eltérően Clint Eastwoodtól, aki színészből elismert rendezővé vált, Affleck nem teremt olyan erős drámai légkört, alkotásából hiányzik az emelkedettség. Igazából a nagy öregek jól bejáratott elemit, húzásait használja, csupa sablon beállításból építkezik. De ez nem baj, hiszen végeredményben egy élvezetes filmet tesz elénk (még akkor is, ha abszolút nem érdekel, hogy mi zajlik Bostonban). Egy Profi iparos munkát kapunk, sok szín meg íz nélkül. Vagyis garantált szórakozást amerikai módra.