Egy kockafejű, antiszociális fiatal megalkotta a Facebookot. Korunk egyik legtehetségesebb rendezője filmet készített róla. Ünnep ez?
Szeretnénk széles mosollyal felállni. Szeretnénk nagyokat pislogni, ahogy egyszerre eltűnik a kép, körbenézni, megtalálni a másik tekintetét, és megilletődöttséget látni. De hát film egy közösségi oldal létrejöttéről? Film arról, hogyan lett gazdag egy magába forduló, nehezen elviselhető fiatal, aki valójában nem különösebben érdekes személyiség? Nézni két órán át, ahogy megírnak egy programot, ahogy pereskednek a magasztos ötlet szellemi tulajdonáról? Mintha egy elnyújtott propagandafilmről beszélnénk, pedig ez koránt sem igaz. Ugyanis szerepel egy ember a stáblistán, aki hozta az egyéniségét, aki filmet készített a semmiből. Úgy hívják: David Fincher.
Ne legyünk álszentek: a film témája abszolút aktuális, mindennapi jelenség, korunk egyik jellegzetessége. Vagyis olyan, amiről beszélni kell, amivel nem csak a szociológusoknak és médiakutatóknak kell foglalkozniuk. A filmes is feladatának kapta, hogy képet fessen a koráról, hogy reflektáljon jelenségekre, felhívja a figyelmet rájuk. Ezért volt indokolt a „Facebook-film” elkészítése. De nem fajulhat tanmesévé, nem lehet puszta technikai értekezés, nem lehet egy olcsó reklám. Sőt: mézes-mázas sikertörténet sem, mert akkor már nem vennénk komolyan. A film készítői pedig mindent komolyan vettek. Nagyon megpróbálták. Sikerült?
Napjaink egyik legellentmondásosabb filmje lett A közösségi háló. Egyik pillanatban még olyan jelenetet látunk, amely után egy színházban tapsban törnénk ki, majd észre sem vesszük, és nem merjük elhinni, hogy lankad a figyelmünk, elkalandozunk. Egy ideig abszolút zsenialitás, filmes mestermű, majd szürkeség, érdektelenég, személytelenség. Pedig önmagában szinte minden elem tökéletes. Nagyon erős a képi világ. Nincs csak úgy odahányt beállítás, mindig van egy erős tónus, egy uralkodó színvilág, mely által egy egyszerű beszélgetés is vonzó, megragadó tud lenni. Félelmetes ritmust diktálnak a vágások, a sok statikus képből nyüzsgő és mozgó világot állítanak össze, tökéletes arányérzékkel mesélik el a történetet. A zene egész egyszerűen hipnotikusan tartja fenn a feszültséget, szinte folyamatosan szól, és szintetizátoros stílussal eggyé válik a mesterséges képi világgal. A képek, hangok, vágások tökéletes atmoszférát teremtenek. Ez pedig végül Fincher látásmódjának és mindig újszerű stílusának köszönhető. Rendezőként abszolút helyt állt, munkáját csak dicséret illeti. Remekül vezette szereplőit, hajtotta a cselekményt, vagyis mindent bevetett, hogy egy halott anyagnak életet adjon (hogy miért halott, arról később). Néha egy-egy jelenet önálló rövidfilmként is működhetne, talán legnagyobb húzása egy egyszerű evezős verseny klipszerű, már-már művészi bemutatása. Az ehhez hasonló jeleneteknél szinte beleolvadunk a székünkbe, de hogy végül nem kiabálunk díjeső után, arról nem ő, és nem is színészei tehettek.
Jesse Eisenberg tökéletesen játszik, teljesen eggyé válik a szerepével, eszünkbe se jutnak a régebbi vígjátékszerepei. Gyakorlatilag nem érezni erőlködést, vagy a bizonyításvágyat, természetesen testesít meg egy különösebben nem izgalmas karaktert, és épp ez által válik hitelessé. A filmben a nők inkább csak közvetetten fontosak, hiszen végig ők állnak a férfiak motivációi mögött – ahogy különben az éltben is. Így is emlékezetes Rooney Mara rövid felbukkanása: őszinte, hétköznapi, megfogható: diáklány. De dicsérhetnénk tovább minden színészt, aki csak szöveget kapott, például Justin Timberlake-et, aki egész meglepő színvonalon játszik, de minden mellékszereplő tökéletesen oldja meg feladatát.
Hogy végül mégsem lett egy 21. századi Holt költők társasága (aminek különben lennie kellett volna), az a forgatókönyvíró hibája. Aaron Sorkin írása olyan, mintha egy újságot kellene végigolvasnunk két órán keresztül. Hiába jók a párbeszédek, életszerűek, hiába nincsenek túlzások vagy nyálas tanulságok: nem működik egyben. Túl hideg, túl statikus. Nincs igazi dráma, nincs igazi érzelmi vonal, hiányoznak a mélyebb, csendes részletek. Ráadásul a vége kusza és szerencsétlen, nem jut semmilyen tetőpontra. Ha nincs minden más olyan magas szinten, akkor most egy kifejezetten fárasztó filmet látnánk, aminek tartalmát érdekesebb lett volna elolvasni a Wikipédián.
Mégis, érdemes megnézni A közösségi hálót. A filmes ünnep ezúttal elmarad, de a mi világunkat ábrázolja, ismerős problémákról szól. Nem egyszer magunkra ismerhetünk, ahogy a hétköznapi élettől eltávolodva beleveszünk ennek a csalóka oldal „közösségi” életébe. És a film vége, az utolsó jelenet pedig mindent elmond, amit a 21. században felnövő kamaszok éreznek. Hogy egyedül vagyunk. És nagyon, nagyon vágyunk az elismerésre, és ami a legfontosabb: igazi, lélegző és érző társa. És ez mindenek ellenére mosolyt csal az arcunkra. Ezért mégis úgy állunk fel: jó volt.
