A lét örök körforgása - hirdeti a Samsara alcíme. A körforgás pedig mindent magába ölelhet, nem kell logikát, pontos szerkezetet keresni, elég, ha van eleje, vége, és látunk Teljességet nagy t-vel, Igazságot nagy i-vel, hatalmas természetképeket, és közben magunkba nézhetünk, hogy lám-lám, milyen az ember.

 Együtt mozgó sokaság, a Föld különleges zugai, egyedi tekintetek szenzációs technikával rögzítve, öt éves munkával - mondja az előzetes. Hirdették nekünk azt is, hogy 70 mm-es filmre forgatták, saját fejlesztésű kamerával. Neves zeneszerzők kezeskedtek érte, hogy a narráció és dialógusmentes film valóban hatásos lesz. És a Samsara lehetett volna egy nagyszabású lírai dokumentumfilm a világunkról, az emberiségről, az általunk okozott meghökkentő károkról, de egyben a létezés csodájáról is. Csakhogy önmagában a 70 mm nem jelent mozifilmet.

 A cselekmény hiánya egyáltalán nem probléma, nem a történetmesélés által születik a mozi, hanem az egybe fonódó, valamilyen módon szerveződő beállítások teszik azzá. Emlékezzünk csak a Mikrokozmosz című remekműre - nincs lineáris történet, hiszen természetfilm, ám sokkal több, mint reprezentáció: ritmussal, ötletekkel, koncepcióval elkészített alkotás a rovarvilág életéről. Egy motívum, az idő múlása, vagy a zene és a képek játéka, de valami rendezi, vezérli a művet. Szép beállításokból és pár szenzációs pillanatból még nem lesz egységes élmény. Ezzel épp az egyik legnagyobb problémára utalok: Ron Fricke (Baraka) ezúttal olyan művel állt elő, melyből hiányzik a ritmus, a kohézió, a beállítások izgalmas egymásba kapaszkodása, ami másfél órára lekötné az embert. Az elején még nincs baj: van abban logika, ahogy az élettelen természettől, a kövektől eljutunk az élőig, ahogy átmegyünk a szent helyeken, vallásokon. Keret is van, igazán találó: kőre rajzoló keleti szerzetesekkel indítunk, és velük is fejezzük be. És közte? Vannak szép képek, nagyszabású felvételek, légiek és extra közeliek. De a helyszínek egy részét már láthattuk magazinokban, sőt, akár személyesen is. Mi ez, katalógus a világ különös szegleteiről? - merül fel bennünk. Aztán jönnek az emberi arcok, a fekete arcok a fehérek után, hogy legyen kontraszt, és mindenki szigorúan beállítottan néz. Néznek a fegyveres gyerekek, a táncos lányok, a kemény férfiak, a szexbabák, néznek megmerevedve a kamerába. Miért is? Mintha egy National Geographic újságot lapoznánk az év legjobb fotóival, azzal a különbséggel, hogy ezek a képek pár másodpercig "lélegeznek" is. Ráadásul hang is van, pontosabban filmzene, mert igazi "élethangokat" alig hallunk - ez is problémát okoz. Igazi csend és neszek helyett, rossz kísérő muzsikát kapunk, mely helyenként egészen előtérbe tolakodik, hatásvadász és önismétlő lesz - szinte elidegenítő hatású. Mintha egy jóga tanfolyam háttérzenéje menne másfél órán át. És tényleg, eszünkbe is juthat: most elmélkedni kéne. Ezért a lassúság, a zene monotonitása. De nem tudunk tartósan elmélkedni sem, mert egy nyugodtabb pillanat után rendre megrázó, kizökkentő képek következnek, melyek alatt inkább csodálkozunk és szörnyülködünk.

 Egymás helyén-hátán élő tyúkok egy ételgyárban, ahol futószalagon vágják le a fejüket. Disznóanya túlhizlalva fémrácsok között, moccanni sem bír, közben tucatnyi kismalac szívja belőle a tejet. Aztán jönnek a gyanútlan vásárlók a plázában, és veszik a génmanipulált, soha nem dagonyázó disznó darabjait, a napot nem látott csirke combjait. Ez nem mese: ilyen (is) a valóság. És ez elborzaszt és valóban elgondolkoztat. Ezek a furcsa, zsúfolt jelenetek igazán működnek. Vagy máskor szeméthegyeket látunk, ott élő gyerekekkel, és óriási kéményeket füsttel teli levegővel, és arra gondolunk: meddig mehet ez még? Nincs aki megállítsa a folyamatot? Mi lesz itt a Földdel, ha ilyen tömegesen élünk belőle? Mintha egy rémálmot néznénk, melynek csak rossz lehet a vége. És persze, kell a meghökkentés, a szembesítés. De kellene mellé más is. Valóban csak ennyi lenne az élet? Halmazok? Végtelen síkságok? Semmi között valami, ami ismét semmi lesz, és ez zajlik újra és újra?

 Egy ideig még úgy hisszük, igazán humánus alkotás a Samsara, mely az élet tiszteletére tanít,de ez nem egészen igaz. Spirituális élményként hirdeti magát, valójában enyhén manipulatív, nem visz közelebb az egyénhez, inkább relatívizál. Van egy nagy egész, sok arc, én - mi az hogy Én? Nagyság, fenséges sokadalom, de épp az apró szépségek, a levél erezete, a kövek mintázata érdektelen marad - pont az, ami hozzánk közelebb van. Persze, releváns szempont az is, amit az alkotók választottak, hogy úgy néznek ránk, mint a földönkívüli az űrhajóból, mindet friss szemmel és nagy távolságtartással. Ám így az egyéni sorsok csak felsejlenek, az emberi szellem háttérbe szorul. A lélekhez inkább a döbbenet jut el, és nem ébreszt empátiát a másik, idegen Én iránt.

 Néha olyan, mint egy meditáció, elgondolkoztat, máskor viszont untat, aztán elkápráztat, megdöbbent. De nem áll össze, nincs igazi ereje, inkább furcsa mutatvány - ha mozifilmként nézzük. Ám ha csak a látványra figyelünk: technikailag szenzációs és gyönyörű képeket kapunk, abban nincs hiány. Operatőröknek és fotósoknak épp ezért feltétlen ajánlott, és azoknak is, akik megelégszenek nagyszerű felvételek halmazával, és félre tudják tenni a játékfilmes elvárásaikat. Úgy még lehet, kapnak is valamit útravalónak.