Temetjük a magyar filmet? Nem lehet idén filmet csinálni? Dehogynem lehet. Ha valaki nagyon szeretne valamit, ha eltökélt, ha tudja, mit akar, akkor lehet. Ha valaki olyat szeretne, ami nem csak a barátainak, nem csak szakmatársainak szól, hanem Nekünk is, akkor lehet. Csak átkozottul nehéz, hiszen mennyivel könnyebb, ha az ember alá rakják a luxuskocsit, és csak inteni kel a sofőrnek, mint megtolni a nehezen beinduló, régi tragacsot. Az Üvegtigris harmadik része remek példa erre, és egyben jól mutatja, mi az, amit jól csinálunk közönségfilmben, és mi az, ami még mindig amatőr és idegesítő.
A cselekményről nem érdemes sokat beszélni. Üvegtigrist nézünk: ez talán el is mond mindent. De ez esetben egy kicsit rafináltabb a dolog, ugyanis Lali, a büfés, először hagyja ott a megszokott környezetét, és indul neki egy „különleges” kalandnak. Természetesen ebben nagy szerepet játszik egy nő, egy igencsak szemrevaló cicababa. Persze, a magszokott baráti kör ezt nem nézi tétlenül, így Lali után erednek. És ehhez társul egy kis rendőrségi ügy is, meg félreértések, meg kis műfaji játék, vagyis mindaz, ami egy szórakoztató, őrült közönségfilmhez kell. Ám a sikerhez igazából ez még nem elég. Kell a profizmus, a szakmai felkészültség, az igényesség. Az Üvegtigris 3-ban mindez megvan, csak nem olyan szinten, ahogy azt elvárnánk.
A film egész középszerűen és amatőr módon kezdődik. Nincs erős ritmus, nincs erős főcím (ami a Valami Amerika 2-ben megvolt). A képek, melyekkel elkezdenek mesélni, olyanok, mintha egy aktuális reklámfilmből kölcsönözték volna. Csupa rutinszerű beállítás, melyen érződik, hogy nem képekben gondolkodtak az alkotók, hanem inkább csak poénokban meg helyzetekben. Mindjárt az első percekben visszakapjuk a megszokott figurákat. Tipikus szituációk jönnek elő, egy kicsit felturbózva, de valahogy nem igazán működnek a poénok, kicsit fárasztóak. Ne ijedjünk meg: az első húsz perc után beindul a film, mintha egy „Valami Amerikásított” Üvegtigrist látnánk. Ugyanis a jellegzetes epizódok helyett történetet kapunk, cselekményt, mely közben nem vész el a sajátos hangulat sem.
A forgatókönyv egész tisztességes lett, messze nem tökéletes, de legalább érezni, hogy nem csak improvizációkból áll a film. Sőt: vannak fordulatok, ha nem is komolyak, és vannak meglepetések, ha nem is döbbenetesek. Ami pedig a legfontosabb: érezni, hogy a közönségnek, a moziba járóknak készítették. Vagyis nem csak egymást szerették volna nevettetni, hanem a kedvünkben akartak járni. Ez nem minden helyzetben sült el jól, a „mi kell a népnek” elv néha túlzott módon érvényesül. Az, ha vannak szép nők egy filmben, örömteli. Az, ha egy kicsit szegényesebb öltözetben vannak, teljesen elfogadható… De ha szegény magyar férfiakat azzal borzasztják, hogy egy fiatal modell fehérneműben pózol hosszú időn keresztül a szerencsétlen Lalinak, aki bárhogy igyekezik, nem partnere a lánynak, de közben kigúvadt szemekkel nézi, ahogy lassan lehajol… Ez egy idő után sok, idegesítő, olyan olcsó. Ez a középszerűség sajnos többször jellemző a filmre. Az érthető, hogy nem elsősorban filozófusoknak készült, a nép egyszerű gyermekére is gondoltak, azért egy bizonyos szintnél megállhattak volna. Szerencsére elsősorban nem a pisi-kaki viccek a jellemzőek, hanem az ötletek, a szituációk, a mulatságos párbeszédek. Végre nem csak káromkodásokkal építik fel a humort, inkább úgy érezhetjük, mintha a Beugró című műsort lopták volna bele, és ez nem véletlen, hiszen Rudolf Péter ott is, itt is meghatározó karakter. Játéka „Beugrós”, de természetes és következetes. Talán ebben a filmben állt leginkább helyt színészként és rendezőként is, és kerül legközelebb hozzánk. A többi színész jól hozza a megszokott figurákat, de többségük nem alakít nagyot. Kiemelhető Gáspár Sándor Rókája, aki az elején kicsit erőltetett, de aztán az egyik legemlékezetesebb karakter lesz, ügyetlenkedéseivel az egyik legfőbb humorforrás. A másik Horváth Lajos Ottó által alakított Sanyi, aki ebben a filmben a legerősebb és legbolondabb. Remek szituációkat írtak neki, és csak néha fárasztó az idiotizmusa. És persze, jönnek az új szereplők, mindenek előtt a nők. Szemrevalóak, és a lehető legjobbkor tűnnek fel. Nem épp finom hölgyek, valahogy ők sem teljesen normálisak, de abszolút jót tesznek a filmnek, sok nevettető helyzettel ajándékoznak meg minket. Meg kell említeni a modellt alakító Szabó Erikát, aki egyszerre taszító és vonzó, és tökéletesen testesíti meg az önző, üres libát. Férfi téren Kamarás Iván az új jövevény, aki ugyan nem nagy színész, de egész hiteles bunkó milliomosként.
A zenei aláfestés szintén nagy pozitívum, nem erőltetett, és ügyesen teremt hangulatot, sőt, sokszor különböző műfajokat idéz meg. Viszont technikailag megint csak gyenge a hangzó világ. Egyszerűen nem tiszták a dialógusok, nincs az a „mozis” hangulat, nincs csilingelés. Ugyanez igaz sajnos a képi világ nagy részére is: se nem elég hétköznapi (mint mondjuk a Macska-jajban), se nem elég kifinomult (mint Woody Allen vígjátékaiban). Úgy látszik, a lényeg csak az volt, hogy „felvegyék” a jeleneteket, a stílus és a szellemi erőfeszítés valahogy háttérbe szorult. Mintha nekünk ez is elég lenne. A díszletek és a berendezések viszont hibátlanok.
Bár a film befejezése legalább annyira színtelen, mint a kezdése, mégis jókedvűen állunk fel. Bármennyire is ingadozik az középszerűség és az őrült szórakozás között, mégiscsak felvidít és megnevettet, olykor egész önfeledten is hahotázunk. És nem érezzük kényelmetlenül magunkat. Mert szerethetők a figurák, és van lelke a filmnek. Nem egy univerzálisan ajánlott alkotás, de akik eddig szívesen nevettek a bandán, mindenképp nézzék meg, és talán azok sem fognak szenvedni, akik eddig nem rajongtak az Üvegtigris világáért. Viszont egy dolgot még meg kell tanulnunk: nagybetűs Mozit csinálni. Lehet, hogy akkor nem arról szólna a fáma, hogy nincs nézője a magyar filmnek…
